Ludwig van
Beethoven
mindenidők
egyik legnagyobb zeneköltője. Ősei, apai ágon,
1650 előtt falusi lakosok voltak Löwen közelében,
majd Antwerpenben telepedtek meg. B. nagyatyja, Louis
v. B. (1712-73) Löwenben, Lüttichben, 1733-tól
Bonnban működött mint énekes, majd karmester;
fia, Johann v. B. (1739-92) 1764. szintén bekerül
mint tenorista az udv. zenészek sorába, három
évvel később nőül veszi Kewerich udv. szakács
leányát, özv. Laym Maria Magdalénát (1746), aki
hét gyermekkel ajándékozza meg, de közülük csak három marad életben:
Ludwig (1770. dec. 17. keresztelték, tehát
valószínűleg egy nappal előbb született), K. A.
Karl (1774) és N. Johann (1776). Ludwig, már
kisgyermek korában rendkívüli muzikális
tehetséget árult el, melyet atyja megerőltető
zenei tanulmányokkal igyekezett
kifejleszteni, hogy mielőbb hasznot húzhasson
belőle. Ezek az egymást rendszertelenül
felváltó, közepes vagy kétes tudású
mestereknél (van den Eeden udv. orgonistánál,
Pfeiffernél, a sokoldalú, de kicsapongó
tenoristánál, Rovantini hegedűsnél, páter
Koch és Zeese orgonistáknál) folytatott első
zenei tanulmányok azonban csak csekély mértékben
járulhattak hozzá B. talentumának
kibontakozásához. B. otthonában a zilált
erkölcsi és anyagi viszonyok különben is
illuzórikussá tettek minden eredményesebb
pedagógiát. Johann v. B. egyre jobban rabja lett
anyjától örökölt iszákossági hajlamának és a
nála lakó Pfeifferrel éjszakai mulatozásaikból
hazatérve, nem egyszer ébresztette fel fiát, hogy
gyakran hajnalig tartó zeneleckékkel terhelje. Ez a
dúlt
családi élet, melyben a gondoktól gyötört szelid
édesanyának csak szenvedő szerep jutott, már
korán független életre szoktatta B.-t; másrészt
a rendszertelen, hiányos neveltetés, mely iskolai
téren már a gimnáziumra előkészítő
tirociniummal véget ért, arra késztette a
gyermekművészt, hogy gyakorolja bámulatos
autodidaktikus képességeit. - Ilyen autodidaxisra a
bonni kulturális élet szerencsére gazdag
lehetőségeket nyújtott. Max Friedrich, a
művészetkedvelő egyházfejedelem, nemkülönben az
utódja, Maximilian Franz, II.
József császár felvilágosult, zeneértő
testvére, nagy gondot fordítottak az általános
szellemi és a sajátosan zenei kultúra
felvirágoztatására. A fiatal muzsikust tehát a
zenei gyakorlat biztosan, szilárdan kiépült
keretei - templomi zene, orkeszter, színház
- várták; s mivel a zenei érdeklődés elsősorban
a mannheimi iskola (l. o.) felé fordult (Haydn és
Mozart művészete diadalmasan terjeszkedett, sőt
Maximilian Franz annyira kedvelte Mozartot, hogy
magával akarta vinni Bonnba), ezek a szilárd kulturkeretek nem voltak
merevek, nem gátolták a zenei szellem szabadabb,
merészebb kibontakozását. B. a zeneélettel,
atyjának haszonleső szándéka szerint, először
mint csodagyermek jutott összeköttetésbe: már 8
éves korában produkálta magát Kölnben, 1871. pedig anyjával
Rotterdamba utazott, ahol azonban a mozarti mintára
tervezett karrier, úgylátszik, elakadt. 1779. okt.
megjelent Bonnban Christian Gottlob Neefe (l. o.); ez
a művelt, tapasztalt muzsikus helyesen ítélte meg
a gyermek lángeszét: 1783. márc. 2. Cramer Magazin
für Musik-jában mint Mozart esetleges utódjáról
ír a fiatal művészről, akinek buzdításképp.
1782. kiadatta egy Drexler-keringőre komponált 9
variációját s akivel megismertette Bach
Wohltemperiertes Klavier-jét, melynek legnagyobb
részét B. már játssza. Neefe volt
B. első komolyabb mestere, aki csakhamar annak
rendje-módja szerint bevezette növendékét a bonni
zenekulturális élet közösségébe. B. a
templomban orgonált (már 1872. helyettesíthette
mesterét, 1784 mint 2-ik udv. orgonistát véglegesítik), a zenekarban és
színházban csembalózott (itt is már 1783.
helyettesíti Neefet), később a színházi
zenekarban brácsázott, mint zeneszerző pedig
alkalmi szerzeményekkel (Waldstein gróf
lovagbalettjéhez komponált zene, Gyászkantáta II.
József halálára,
Koronázási kantáta II. Lipót trónralépésekor)
fizette le tartozását. Egyszóval teljesen a
korabeli szokásokhoz híven illeszkedett be a bonni
zeneélet közösségébe és ott a zenei
gyakorlatnak ugyanolyan iskoláján ment keresztül,
mint Haydn vagy Mozart. - Hasonlóképpen a
társadalmi életben is sikerült neki otthonosabban
elhelyezkednie. Itt Franz Gerard Wegeler
orvostanhallgatóval kötött egész életre szóló
barátsága egyengette útját: Wegeler bevezette őt
Emanuel v. Breuning udv. tanácsos özvegyének
házába, mely második otthonává
lett s hol a nála valamivel fiatalabb gyermekekben,
elsősorban Stephan v. Breuningban (1774-1827) igaz
barátokat talált. Ebben a kulturált miliőben
sikerült levetkőznie hiányos neveltetéséből
származó fogyatkozásait, mind az általános műveltség, mind a modor
szempontjából. Vigasztalan gyermekkorának felhői
oszladozni kezdtek. Közben azonban még súlyos
családi válsággal kellett megküzdenie: 1787. jul.
17. anyja meghalt és atyjának könnyelmű
életmódja egészen felborította a kis háztartást; 1789. nov. 10., a
bajokat orvoslandó, B. a család gondnokának
neveztette ki magát. Ez a serdülő évek belső
forrongásaival éppen egybeeső krízis nyomasztó
melankóliával töltötte el az ifjúnak amúgy is
egyenetlen kedélyvilágát. B. robusztus vitalitása azonban ekkor már gyökeret
vert az élet köreiben s így csakhamar kiheverte a
csapást. Önbizalom, életkedv fokozott mértékben
tértek vissza, ugyanannyira, hogy B. ezeket az
utolsó bonni éveket mindvégig mint élte
legboldogabb időszakát emlegette. - Nem hiányoztak nagyobb, felszabadító
benyomások sem. Kellő adatok híján ma nehéz
lenne megállapítani, hogy milyen mértékben
tartozott ezek közé B. első bécsi látogatása
(1787 tavaszán), mikor Mozartnak bemutatkozhatott,
amelyet azonban anyja betegsége miatt félbe kellett szakítania. Annál
kétségtelenebb azonban annak a rajnai
kirándulásnak felvillanyozó befolyása, melyen B.
1791. fejedelmi urát a német lovagrend mergentheimi
nagygyűlésére kísérte el és
zongoraművészetével az első nagy diadalokat
aratta. Serkentőleg hatott rá az 1790.
Londonba utazó, illetőleg 1792. onnan visszatérő
Haydn-nak két bonni látogatása is. Legmélyebben
azonban talán a Ferdinand E. G. y. Waldstein
gróffal kötött benső barátság nyúlt bele B.
sorsába. A gróf (1762-1823), 1787. jött Bonnba és Breuningék révén ismerte
meg B.-t; első és legönzetlenebb mecénása lett a
fiatal muzsikusnak, akit a társadalmi
érintkezésben egészen magához emelt s akit
anyagilag is a legnagyobb tapintattal, legtöbbször
Maximilian Franzon keresztül, titokban támogatott. B. Waldstein gróf
társaságában megérezhette egy függetlenebb,
szabadabb élet lehetőségét. S erre a nagyobb,
korlátlanabb életre vágyva, szívta magába a
francia határ felől beszivárgó forradalmi
ideákat, melyeknek E. Schneider-ben a bonni
egyetemen is lelkes szószólója
akadt s melyek szintén egy új világ
születéséről beszéltek. Mert a bonni kultúra
és társadalom közösségébe való elhelyezkedés,
közelebbről nézve, B. életpályáján csak
átmeneti állomás volt. B., igaz, itt szerzete meg
azokat a tapasztalatokat, melyek
lábraállíthatták a szociális és a zenei
gyakorlatban, itt vetette meg az élet és a
művészet formáival való bánnitudás reális
alapját. Míg azonban Haydn vagy Mozart mindvégig
ezen a reális alapon megmaradva oldották meg
lelkük legmélyebb problémáit, addig B.,
ellentétben elődeivel, nem erre az alapra
építette fel művészetét és életét. Roppant
zenei tehetségével természetesen pompásan eleget
tudott tenni mindannak, amit a környező
zenekultúra megkívánt; nyomorúságos
gyermekségéből kivergődve, úgy simult a rendezett társadalmi
viszonyokhoz, mint valami emelkedettebb,
napsugarasabb világhoz. De kész kereteket-formákat
saját életével-lelkével betölteni; ezt nem
érezte az ő belső elhivatottságának. Ezért alig
helyezkedett el a keretekben, máris kikívánkozott belőlük. Már bonni
műveiben (Gyászkantáta, szimfóniavázlat
c-mollban, 3 zongoraquartett, jenai szimfónia[?]
stb.) feltűnik bizonyos önkényes darabosság,
bizonyos fölényes elnagyoltság, mely - tekintetbe
véve az ifjú lángésznek egyébként hatalmas
veleszületett formaérzékét -
elárulja, hogy B. nem csüngött mozarti szeretettel
a zeneélettől eléberakott formáknak alázatosan
továbbszövő kultuszán. A szociális életben is
gyakran rájött a Raptus (ahogy Breuningné B.
szeszélyes kitöréseit elnevezte) és ilyenkor fékevesztetten törte szét a
konvenciók, a modor korlátait. Mert ösztönösen
érezte egyéni világának elemi erővel feltoluló
nagyságát s mint vérbeli idealista nagyobb,
szabadabb külső világot áhított, méltót a
lelkében rejlő belső világhoz. Hitt az életben; amíg várhatott és várt
tőle: szerény, alázatosan szelid, tanulásra kész
volt; de büszke, gőgös lett, mikor megérezte,
hogy az, amit kapott, alatta marad a lelkében
hordozott világ roppant igényeinek. Mikor 1792.
nov. bonni ura ösztöndíjával elhagyta szülővárosát és a zene
fővárosába, Bécsbe utazott, ez a
miliőváltoztatás nem volt pusztán szerencsés
véletlen helycsere, hanem egy nagyra törő akarat
belső követelésének beteljesülése. A Bonnba
való visszatérést csakhamar a külső
körülmények sem engedték meg: Maximilian Franz elvesztette
fejedelemségét és bukásával B. számára is
megszűnt a protektorátus. De B. ekkor már túl
volt bonni életén. B. egyik legfőbb vágya volt:
az általa minden élő mesternél nagyobbra becsült
Mozartnál tanulni. Sajnos, mire Bécsbe került, Mozartot már nem találta
életben. Első bécsi mestere így Haydn lett, aki
azonban nem bizonyult megfelelően gondos
pedagógusnak; a leckék Haydn második londoni
útjával 1794. végleg abbamaradtak és B. már
közben is Johann Schenk-nél igyekezett helyrepótolni a haydni pedagógia mulasztásait. B.
1794. J. G. Albrechtsberger-hez járt, akinél közel
másfélévig tanult kontrapunktot s ugyanakkor
Salieri-nél a drámai kompozícióban egész 1802-ig
gyakorolta magát. Ezek a pusztán mesterségbeli
tanulmányok nem nagyon lelkesítették; önálló
utakra vágyott; mindamellett vasszorgalommal tanult,
hogy szabadon felszárnyaló szelleme diadalmasan
küzdhessen meg mindazzal, amit majd maga alatt
hagy; ehhez a küzdelemhez meg akarta szerezni a
korabeli muzsikusok teljes technikai felszerelését.
- A
bécsi zeneélet legfejlettebb kereteit akkoriban a
helybeli, szinte páratlanul zenekedvelő és
műértő arisztokrácia szabta meg. A főúri
körök szívesen fogadták a Waldstein gróf
ajánlatával érkező B.-t, akinek így alkalma
nyílt Lichnowsky, Browne, van Swieten, Schwartzenberg
Lichtenstein házi koncertjein pozícióját
megalapozni. Mindenekelőtt utolérhetetlen
zongorajátékával keltett feltűnést. Itt Bécsben
a zongoratechnika ragyogó mestereivel került
szembe; technikai tudását ezért csakhamar annyira
kifejlesztette, hogy felvehette a
versenyt olyan komoly virtuózokkal mint Wolffl,
Cramer, Vogler apát és olyan ügyes
bravúrjátékosokkal, mint Gelinek, Steibelt, akiket
azután játékának forradalmian ható titáni
erejével és egészen újszerű beszédesen
kifejező poézisével messze
maga mögött hagyott; a legnagyobb csodálatot
azonban merész, szinte kimeríthetetlenül gazdag
fantáziára valló szabad improvizálása keltette;
ezen a téren legfeljebb csak Mozart
rögtönzéseinek még el nem halványult emlékében
akadt riválisra. A főúri körök előkelő
muzikális kultúrája azonban B.-nek nem csak
zongoraművészi diadalait, hanem zeneköltői
kibontakozását is nagyban elősegítette. Karl
Lichnowsky herceg házi quartettje, a beethoveni
kamarazenét fejlődésének egész útján
végigkísérő Schuppanzigh-vonósnégyes
B.-nek teljesen szolgálatára állott; később,
mint a pazarló fiatal Lobkowitz herceg
pártfogoltja, B. egész zenekarral
kísérletezhetett kedve szerint; mikor pedig 1806.
összekülönbözött Lichnowskyval, Razumowsky gróf
orosz követben talált hatalmas protektort, aki
magához szerződtetve Lichnowsky muzsikusait, azokat
ismét B. rendelkezésére bocsájtotta. Ilyen
körülmények között B. zsenije a megalkuvás
minden kényszerűsége nélkül bontakozhatott ki,
merész újításainak csak önmaga szabott határt.
És mégis volt valami ebben az
újszerű muzsikában, ami nem férhetett meg soká
az arisztokrata-szalonoknak szabad, de mégis csak
kamarazeneszerűen zárt miliőjében; valami
mindjobban előtérbe nyomuló és eddig ismeretlen
telthangúság, (Vollgriffigkeit) a zeni hatásoknak szélesre,
nagyraméretezettsége és egyben minden
bonyolultságon túli vaskos egyszerűsége; ilyen
telt hang, ilyen széles gesztusok, ilyen néptribuni
pátosszal odadobott egyszerű sziklatömb-szavak
áttörik a kiválasztottak körét és kihatolnak a
nagy tömegekhez. És valóban: B. -
bécsi tartózkodásának 3-ik esztendejében -
elérkezettnek látta az időt, hogy közvetlenül a
legszélesebb nyilvánossághoz szóljon. Ahogy a
mágnásházak zenekultuszát hatalmába kerítette,
úgy akarta most hatalmát kiterjeszteni a zenekultúra valamennyi körére.
- B. 1795. márc. 29. a Burgtheaterben B-dúr
zongoraversenyművével debütált a bécsi nagy
nyilvánosság előtt jótékony célú koncert
keretében; nov. 22. a szépművészeti társaság
bálján már az ő zenéjére táncolnak; ugyanez
évben megjelenik 3
zongoratriója Op. 1., melyet a köv. esztendőben 3
zongoraszonáta Op. 2. követ 1796. febr. Prágába,
onnan Drezdán és Lipcsén át Berlinbe utazik, hol
a Singakademieban lép fel. Ugyancsak 1796.
Pozsonyban játszik és (ahogy Major Ervin újabban
felderítette) 1800. máj. 7. Punto
kürtművésszel együtt a budai színházban is
adott hangversenyt. Ez utóbbi esztendőben lépi át
a zongora-és kamaramuzsikának olyan művekkel, mint
az Op. 5., 7., 10., 13. (Pathétique-) 24.
(Frühlings-), 26. szonáták és a 6 vonósnégyes Op. 18., bővülő körét:
ápr. 2. tartja első nagyszabású önálló
szerzői koncertjét, melyen egyik zongoraversenyén
(C-dúr?) és a kortársaktól különösen
nagyraértékelt szeptetten kívül bemutatja 1.
szimfóniáját. 1801. zeneszerzői tevékenységét
kiterjeszti a színpadi muzsikára
is: márc. 26. Die Geschöpfe des Prometheus c.
ballettjét nagy sikerrel mutatja be a Hoftheater.
1805. mint oratórium-komponista arat - ezúttal
talán érdemén felüli - dicsőséget: a Theater an
der Wien-ben rendezett ápr. 5.-i hangversenyén előadásra kerül Christus
am Ölberg c. oratóriuma, a 2. szimfóniával és a
c-moll zongoraverseny-művel egyetemben. Még
ugyanebben az évben B. a Theater an der Wien
épületébe költözi, hogy ott Schikanederrel
operát írjon. Bár a terv kivitelére, Schikaneder bukása folytán, nem került
sor, B. továbbra is összeköttetésben marad a
színházzal, melynek új vezetőjével, Braun
báróval újabb operaszerződést köt; ennek
eredményeképpen 1805. nov. 20. színre kerül
Fidelio oder die eheliche Liebe (Leonora) című
operája. A bemutató-előadás
szerencsétlen körülmények között folyt le: a
franciák egy héttel előtte szállották meg
Bécset s a mű betanulása is sok kívánnivalót
hagyott hátra; a siker elmaradt, az opera 3
előadás után lekerült a műsorról; átdolgozott
alakban való felújítása a
következő esztendőben szintén eredménytelenül
végződött. B., bár a balsiker és a velejáró
kellemetlenségek súlyosan megviselték, nem
kedvetlenedett el, sőt 1807. fix-fizetéses házi
komponistának ajánlkozott az udv. színházhoz;
kérése úgylátszik nem volt teljesíthető
s minthogy egyéb opera-ideái (Macbeth, Bradamante,
Babylon romjai, Attila, Bacchus, Ulisses
hazatérése, Romulus és Remus, Melusina stb.)
elsősorban megfelelő szövegkönyv hiánya miatt
nem valósulhattak meg, a Fidelio egyetlen operája
maradt. Annál erőteljesebben
hódított tért B. művészete a
hangversenyéletben. 1804. privátkörben Lobkowitz
herceg zenekara először játssza a 3. (Eroica)
szimfóniát, melyet azután 1805. ápr. 7. a nagy
nyilvánosság is megismer; egymásután kerülnek ki
B. tollából a nagy zongora-és
kamarazeneművek, közöttük a 2 fantázia-szonáta
Op. 27. (Esz-dúr, és cisz-moll [Mondschein],
továbbá az Op. 28. (Pastoral-), 30., 31., 47.
(Kreutzer-), 53. (Waldstein-), 57. (Appassionata-),
69., szonáták, az Op. 35. és a c-moll zongoravariációk, a 3.
Razumowsky-vonósnégyes Op. 59. és a 2 zongoratrió
Op. 70.; 1807. márc. 2. koncert keretében
eljátsszák az első 3 szimfóniát, továbbá, mint
újdonságot, a 4. szimfóniát, a
Coriolán-nyitányt és a G-dúr
zongoraversenyművet; szept. 13. a Kismartonban bemutatott C-dúr
misével B. elfoglalja előkelő pozícióját az
egyházi zeneszerzők között; ez időben indul meg a
bécsi Liebhaber-konzerte vállalkozás, melynek
hangversenyein B. gyakran dirigálhatja saját
műveit. B. végül mintegy megpecsételi művészi
beérkezését a Theater an der
Wien-ben 1808. dec. 22. rendezett nagyszabású
hangversenyével, melynek műsorán a G-dúr
zongorakoncert, szabad improvizálás a zongorán, az
Ah Perfido ária, a C-dúr mise két tétele,
újdonságként pedig az 5. (Sors-) és 6.
(Pastoral-) szimfónia, továbbá
a Chorphantasie szerepelt. - Ezt a hatalmas művészi
beérkezést csak nagyon kevéssé befolyásolhatták
azok a támadások, melyek B. műveinek
újszerűsége ellen irányultak. A mozarti
szépségtörvényeken nevelkedett ízlés csak
fokozatosan barátkozhatott meg ezzel a
nagyraméretezett és a formai tökélyt egyedül a
kifejezés hűségében kereső muzsikával.
Különösen a B.-t egész pályáján
féltékenykedéssel, sőt rosszakarattal kísérő
zenei szakemberek emlegették sűrűn a beethoveni
zene szenzációthajhászó disszonánsságát,
bizarr, formátlan szaggatottságát és banális,
közönséges melodikáját; a bécsi sajtó is
nagyobbrészt ezeknek a szakvéleményeknek adott
visszhangot. B. géniuszának felismerésében, egyes
kiválasztott zeneértők mellett, oroszlánrész
illeti a nagyközönséget, melynek
ösztönszerű ítélete, mint annyiszor, ezúttal is
jobbnak bizonyult a szakmabeliek kritikájánál.
Igaz, B. volt korában az első, aki mintegy belső
szükségletnek érezte, hogy a nagy tömegekhez
szóljon, akinek törekvése ezért öntudatosan odairányult, hogy a zene az
emberiség kultúréletének közügye legyen. B.
fellépése a zeneművész társadalmi helyzetébe is
lényeges változást hozott. Az elfogulatlanul
gondolkozó bécsi mágnások érezték, hogy olyan
művésszel van dolguk, aki a társadalmi élet előkelőségében nemcsak a
protektorátust, hanem mindenekelőtt a
művészlélek belső méltóságát mintegy
külsőleg igazoló emelkedett környezetet keresi.
B. fesztelenül érintkezhetett főúri
pártfogóival és közülük többel baráti
viszonyba került. Kb. 2 évig (1794-96) lakott magánál
Lichnowsky hercegnél, akinek öccse, Moritz gróf,
hasonlóképpen báró Gleichenstein szintén
önzetlen protektora lesz; 1806. Erdődy Péter gróf
és muzikális felesége látják vendégül.
Barátságot köt Brunsvik Ferenc gróffal, akit
martonvásári birtokán és Budán
is meglátogat s akinek nőtestvérei közül
Jozefinhez és Terézhez gyengéd szálak fűzik. nem
volt hiány főúri tanítványokban sem; közülük
B. egyik leghívebb barátját és mecénását,
Rudolf főherceget és Ertmann bárónőt, a kiváló
B.-játékost említjük, továbbá
Guicciardi Julia grófnőt, aki B.-t szerelmével
ajándékozta meg. Ismerőseinek szűkebb körét a
Bonnból a fővárosba költöző régi pajtások
(többek közt Franz Breuning) és új híveivé
szegődő zenészek (Zmeskall, Schuppanzigh,
Krumpholz, Eppinger, Röckel, Hummel,
Kiesewetter, Seyfried, Amanda stb.) egészítették
ki. B. ezekben az években benn élt a társadalmi
élet forgatagában s csak nyáron vonult vissza
valamelyik bécskörnyéki kis helységbe. A tágabb
életlehetőségeket egy plebejus hatalmas zabolátlan életösztönének naiv örömével
élvezte. Ein Bild der Kraft emlékezik meg róla
Seyfried. S B. maga is írja (Zmeskallhoz): Kraft ist
die Moral der Menschen, die sich vor Anderen
auszeichnen, und sie ist auch die meinige. Igaz, arra
is ügyelt, hogy magarészéről szintén méltó legyen
ahhoz a környezethez, mely géniuszának kijárt
táncolni tanult, választékosan öltözködött,
paripát tartott stb.; de mindezt csak úgy és
addig, míg egyénisége hatalmi aspirációinak
jegyében cselekedhette. Az úriság - mellyel az
életben való szabadabb mozgást
meg kellett vásárolnia - mint lezárt
társaságbeli életforma önmagában véve semmit
sem jelentett az ő közvetlen szabadságra törő
temperamentumának s ezért gyakran terhére volt
Ilyenkor fékevesztetten rontott neki a modor
korlátainak és gyakran
félszeg helyzetekbe sodródott. Lelke mélyén mind
erősebben érezte, milyen kevés köze van egyéni
élete belső nemességének a körülötte pompázó
nagyvilághoz. Szűknek tudva a társadalmi kereteket
elementáris ösztöneivel mindig a Néphez
fellebbezett. Vérbeli demokrata
volt, aki az Eroica Napóleonnak szánt
dedikációját bosszúsan tépte szét, mikor
Napóleon megkoronáztatta magát. Harsogó,
erőszakos életéből mégis mindenkor kicsendül a
jóság és szeretet hangja, mely az életben
visszhangra vár. De B. érezte, milyen keveset
adhatnak neki az emberek, ahhoz képest, amit ő vár
az Embertől. Impulzív természetéből kitört a
megvetés, melynek sértésit azután csak
megalázkodással tehette jóvá. Szerette és
tisztelte az embert: ahogy azt önmagában érezte;
de az ember, ahogy az élet
elébesodorta: más volt. Ezért embertársaival
való érintkezéséből ki-kiütközött a fölény,
sőt lenézés, melyhez lassanként odaszegődött a
bizalmatlanság, gyanakvás is. Mindehhez
hozzájárult még egy borzalmas fizikai csapás: B.
hallásának fokozatos gyöngülése;
az első tünetek a kilencvenes évek végén
mutatkoztak; a következő évtizedben már
gyógyíthatatlannak bizonyult fülbaja, mely végül
teljes süketségre vezetett. B. azonban mégsem
vesztette el az életbe vetett hitét. Első
kétségbeesésében megfogalmazott híres
heiligenstadti testamentuma (1802) megrendítő
vallomástétel az élet nagysága és szépsége
mellett.
